Happy Bourse Day

Én nem sok ünnepet tartok. Amit mások ünnepelnek, nekem nem mindig az. Új hajót szerencsére ritkán kell beszerezni, így ez nem is ünnep. Ha valamiért kiselejtezzük, mert elpusztult és nem lehet javítani, az szintén nem ünnep. A harcokat, akár nyerünk akár vesztünk, nem lihegjük túl. A hajón viszont nagyon vallásosak vagyunk. Aki együtt él a természettel, az megtanulja tisztelni az ismeretlent. Nem kell félreérteni, a mi vallásunk nem az a templomi kereszténység, bár mindenki nyakában ott lóg a feszület. A tíz parancsolat sem igazán a mi világunk. Ne lopj, ne paráználkodj, ne kívánd a másét? Ezek ugye nem is létező dolgok. Minket barbárnak tartanak, mert ha kell, kiállunk magunkért, és ha muszáj ölünk is. Tesszük ezt szemtől szembe. És néha elvesszük a gyengébbtől amit akarunk. Nekünk ez a hivatásunk. Nem is bújunk semmilyen törvény vagy eszme mögé. A civil életben sem megy ez másként. Csak ott hazugok a résztvevők. Mindenki csak a másét kívánja. Nem okoz örömöt nekik az, ami már megvan. Ezért azt hiszik, hogy csak akkor tudnak ünnepelni, ha mindig felül teljesítenek. Egyre drágább és drágább ajándékokkal akarják a szeretetüket pótolni. Pedig egyszerűen csak betegek. Betegek. Minden hajón vannak személyek, akik értenek kicsit az orvosláshoz, legyen az a lélek vagy a test. Füvekkel, bogyókkal és ráolvasással adják meg a reményt. Az ünnepeinket is így kezeljük. A mi Istenünk szélcsendben jelenik meg. Ilyenkor van idő ünnepelni. Az aktus ugyanúgy folyik, mint bárhol másutt a világon. Először takarítunk. Aztán főzünk. Nagy különbség, hogy a főzés az már az ünnep része. Én például, mire elkészül az étel, a sok kóstolástól teljesen jól lakok. Én szoktam enni a répából, a karalábéból, de még a száraztésztát is elropogtatom. Amíg az étel elkészül vagy százszor kóstolok. Hogy az ízeket jobban érezzem, jófajta Tokajival öblítem le. Az se baj, ha kicsit édes. A jó Tokaji olyan, mint a csók. A közeljövőben megmutatom, hogy én hogyan csinálom kedvenc ételemet, a ludaskását. De ez titok, mert a receptjéért már embert is öltek. Ha civilizált városban vagyok, mindennek elveszik a szagát, illatát. A konyhában még a piruló szalonna illatát is bűznek nevezik. A hagymáról ne is beszéljünk. Sütemény illat? Felejtsd el! Pedig ezek nekem hozzátartoznak az ünnepekhez. A karácsonyt el sem tudnám képzelni a méz vagy a fahéj átható illata nélkül. Sokan meg azt se tudják mik ezek, és valami történelem előtti tanyasi dolognak tartják. Ha néha-néha belecsöppenek valamilyen utcai zavargásokba, tudatják velem, hogy: á semmi, csak éppen nemzeti ünnep van. Ha a márciusi ifjak autókat borogatnak és gyújtanak fel, akkor a kedvenc csapatuk bajnok lett. Vagy ha ember tömegek fegyvertelenül megszállnak több épületet, és egymást tapossák szóban és tettben, akkor éppen a szeretetük ünnepére készülődnek.

Nekem az ünnepet az illatok és az ízek kavalkádja jelenti. Ehhez persze kell néhány arany.

Ha sikerül a szélcsendet parton töltenem, akkor párosul hozzá a gyengédség. Az önzetlen gyengédség. Igazán akkor lesz ünnep, ha ketten megosztjuk ezt egymással. Ez a fajta gyengédség is osztódással szaporodik. Ezek után nem lesz meglepő, ha az egyik legnagyobb ünnepünk az, amikor egy tartós szélcsend után feltámad a szél.

-Abo-

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik.
Azt mondta: Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
Egyikük a Rossz. -  A düh, irígység, féltékenység, sajnálat, szánalom,
kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego.
Másikuk a Jó. -  Az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit.

Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: És melyik farkas győz?

Az öreg indián mosolyogva válaszolt: Az, amelyiket eteted.

Azt az írói feladatot kaptam, hogy írjak a relativitásról. Teljesen lebénultam, és kerestem a frázisokat. Aztán visszaadtam a megbízást. Mondták, azt nem lehet, így tovább agyaltam, hogy minden relatív, meg ilyenek. Eszembe jutott Einstein. Ha jól emlékszem, volt az elméletben egy olyan passzus, hogy ha a földről elindulva gyorsabban haladunk a fénysebességnél, akkor visszafelé tudunk az időben haladni. Gyorsan be is ugrottam a rakétámba, és gondoltam végignézem életem filmjét.

A következőt láttam:

Kinyitottam egy word dokumentumot, majd lecsaptam a laptopom fedelét. Ásítottam egy nagyot, majd bementem a hálószobába, ahol a kisebbik fiam álomba simogatott. Aztán arra ébredtem, hogy nagyon fáradt vagyok, és a szemem dörzsölöm, mert éppen a tévé távirányítóját piszkálom. A film egyre unalmasabb volt, aztán elkezdődött. A fürdőszobában törölgettem magam, hogy bemehessek a kádba, hogy izzadtan kimászhassak belőle. A pocakom úgy tele volt, hogy elkezdtem vajas kenyeret enni, mire rettentő éhes lettem. A tükörben nézegettem a karizmon és valószínű, nem találhattam túl erősnek magam, mert rögtön ez után ráfeküdtem egy súlyzópadra és lökdösni kezdtem a vasat. Úgy folyt rólam a víz, hogy teljesen szárazon leszálltam a fekvő izéről és megint a tükör előtt találtam magam. Gyorsan peregtek a képek. Megint tele gyomor, ami miatt éhes lettem, majd jött a reggeli kávé. Aztán megint a kisfiam simogatott álomba. Egyre gyorsabban haladtam. Valaki felfedezhette a kopaszság ellenszerét mert kezdett visszanőni a hajam. Majd fiatalon arra vágyakoztam, bárcsak lennék kicsit öregebb. Majd én keltegettem egy fiatal nénit, aki ettől aztán mély álomba merült. Aztán szünet.

Mi volt ebben relatív? Sok-sok relatívság van itt kérem szépen. Elindultam ugye és mégsem haladtam. Vagy egy értelmes írást akartam összehozni és elég bugyuta lett. Egyébként meg hiába írok bármit, az olvasó úgy is csak saját magát látja, hallja benne. Minden gondolat minden történet csak róla szól. Én vagyok Winettou és én vagyok Zorró is. El se tudja az olvasó képzelni, hogy rajta kívül még más is létezik. Együtt élünk ezen a földön, vagy ebben az univerzumban, de mindenki csak a saját kis világában létezik. És ez vetül vissza is. Az én apukám/anyukám, az én fiam/lányom. Csak az én családom. Csak az én csapatom. Csak az én népem. Csak az én vallásom. És amikor az egyén eljut idáig, akkor jön az, hogy ÉN. Ez az igazi áramlás. Nem mozdulok ki önmagamból és mégis önmagamba térek vissza. Lehet, hogy ez a relativitás elmélet?

Szép napot a hallgatóknak. Éppen ebben a pillanatban érkezik meg hosszú útjáról a Nagy Utazó. Kapcsolom helyszíni kollégámat, hátha mikrofon végre tudja kapni Szindbádot. Jó estét Laci.

Jó estét Éva, jó estét a hallgatóknak. Nagy itt a nyüzsgés és mindenki Szindbádot akarja, de Ő itt áll mellettem és fáradtan ugyan, de vidáman néz az Őt villogtató kamerákba.

• -Üdvözöllek Szindbáb, milyen volt az utad?

• -Amilyen a többi. Az indulás és az érkezés mindig feszültségekkel jár. A készülődés, a várakozás, hogy minden rendben lesz- e, sikerül- e teljesíteni a célt. Meg ilyenek. Az út maga az, amiért az egészet érdemes csinálni. Az első útjaimon annyira félreértettem mindent, hogy gyötrelem volt az egész. Már majdnem felhagytam vele, és elkezdtem politizálni.

• -Mi volt a baj?

• -Csak a célra koncentráltam. Mindent a célnak rendeltem alá. Az indulás okozta feszültséget egyszerűen aggodalommá alakítottam át. Az utat pedig a türelmetlenség felhője borította be. Az igazi csalódás a megérkezés volt. Sosem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt elterveztem. Néha apróbb, néha komolyabb eltérések szegték kedvem. Idővel viszont rájöttem, hogy az út maga, ami mindig más. Ettől kiszámíthatatlanná válik, olyan, mint a Nő. A tengerre ez általában igaz. Nem azt mondom, hogy könnyű az út. Az embert rendesen próbára teszi. A megérkezés mindig ugyan az. Ha megérkeztünk, akkor kiderül, hogy a zsákmány zsíros vagy sovány, de mindig ugyan az. Meglepetés nincs benne. Szakad a célszalag, és ünnepel a tömeg. Elöl állnak a könnyű prédák. A matrózaim nem is mennek beljebb. Rum és olcsó szerelem.

• -Ha már itt tartunk, Szindbád. Mi a véleményed a szerelemről?

• -Sokan szerettek, de én nem hiszem, hogy egynél többet szerettem volna. A szerelem nekem a cél. Ezt a célt viszont nem akarom elérni, mert akkor vége lenne az utazásaimnak. Én önző vagyok, és ebben a szegmensben is az utat szeretem. Mondhatom, neked ifjú barátom, ez az út a legizgalmasabb út, amin valaha részt vehetsz. Eldobott asszonyok és gyerekek jelzik, hogy többen koncentrálnak ebben is a célra, mint magára az útra. A cél mint mindig, itt is ugyan az. Csalódás és kudarc. Készülődés az elején, és félelem. Ez elveszi a józanságunkat és az utat átugorja a türelmetlenség. Amikor vége a mézesheteknek, a célszalag valamelyik felet elkezdi fojtogatni. Egymást okolva távolodnak egymástól. Ahelyett, hogy szépen utazgattak volna a következő állomásig, ott meg ment volna tovább mindenki a maga pályáján tovább.

• -Barátság?

• -A barátság teljesen más. Ott nincs cél. Nincs készülődés. Találkozás van, együtt haladás és szétválás. Sok barátom volt, van. Hogy én barátja voltam- e valakinek, ez nehezebb kérdés. A szerelemben, az igaz szerelemben ha elmúlnak a birtoklási problémák, kialakulhat egy ilyen fajta viszony, de ilyennel én még nem találkoztam.

• -Magányos vagy Szindbád?

• -Nekem a magány az, amikor mindenki csak kapni akar. Vagy akkor, amikor én is csak kapni akarok. Akkor vagyok magányos, amikor nem tudom mi a magány ellentéte. Amikor adni akarok és adni akarnak, akkor megtörténik a csoda. Ez velem csak út közben történik meg. A készülődés és a megérkezés a kapni fázis. Az út az adni. Aki kapni akar, az érkezzen, aki adni, az haladjon. Amikor adsz, akkor kapsz a legtöbbet. Amikor csak kapni akarsz, akkor nem adsz semmit.

• -Mikor lesz a következő út?

• -Van itt a városban egy gyertya fényes állomásom. Hajnalban meg indulunk tovább.

• -Köszönöm szépen a beszélgetést, a fényesség legyen veled Szindbád, stúdió!

A buddhizmus nem egyenlő a szegénységgel. Ha ma Indiából Buddha el akarna utazni Kínába, valószínűleg nem gyalog menne. Nem lennék meglepődve, ha Láma Olénak lenne mobilja vagy laptopja. Biztos egyéb befektetései is vannak. A vallások ugyanúgy fejlődnek, mint minden más. A munkát egyébként mindenhol az alázat és a szorgalom megtestesítőjének tartják. A kungfu szó is valami hasonlót jelent. Rossz fordításban folyamatos és eredményes munka. Nekem a tőzsde munka, meg élvezet. De a legjobb szó, a játék. Más vállalkozások teherautóba, ingatlanba, gépekbe stb. fektetik a pénzüket. Az én vállalkozásom a tőzsde. Praktikus, mert itthonról csinálom. Együtt vagyok a családommal. A munkahelyem 30 másodpercre van az ágyamtól. Kényelmes ember vagyok.

A pénz önmagában nem rossz. Egyfajta energia. Általában a pénzhez fűződő viszonyunk a rossz. Az érzelmeink a rosszak. Az elektromossággal nincs érzelmünk. Felcsapjuk a kapcsolót és kész. Pedig mennyi szépet kapunk tőle. Este tudunk olvasni az ágyban, meleget ad, utazhatunk általa., stb. A pénz ugyan ez. Mégis mennyi gyötrelmet okoz, ha kevesebb, mint amennyi kell, és az is, ha több van belőle. Nehéz kérdés az, hogy hogyan lehet egyensúlyban tartani a hozzáállásunkat. Talán vegyünk elő egy régi receptet. Amikor több van, akkor elteszünk belőle készülve egy soványabb időszakra. Amikor pedig soványabb időszak van, megpróbálunk kevesebb energiát elhasználni. Mindenben, amit manapság csinálunk, egy csomó feleslegesség van. Túltápláljuk magunkat, aztán meg drága pénzért fogyókúrázunk. A rengeteg kidobott étel maradékról ne is beszéljünk. Hegyekben áll a szemét. A természeti népek mindent elhasználtak, lehetett az állat vagy növény. Veszek 20 deka szalámit és a csomagolás meg a tartósító többe kerül, mint maga a hús. Nem tudom, hogy igaz- é de azt hallottam, hogy egy tescós zacsinak az előállításához egy liter víz kell. A víz egyébként is kényes téma. Lesz. Még a mi életünkben. Egy professzor mondta, hogy a jövő embere megrökönyödve olvassa majd, hogy ma Kovács néni ivóvízzel öblíti a wc.-jét.

Buddha és a pénz, nem létező kérdés. A pénzhez való viszonyunk, az igen, ott a sok kérdés.

A hétvégén olvastam egy OSHO írást.

A címe: Az egyetlen kötelesség. Így folytatja: Egyetlen dologról kell mindig gondoskodnod, ez az egyetlen kötelességed: legyél boldog. Sajnos nagyon rövid írás, és nem fejti ki rendesen hogyan gondolja. Teljesen természetesnek és egyértelműnek gondolja. Egyszerűen nem tehetünk mást. Elnézést, hogy magamról példálózok, de engem egyetlen cél hajtott az egész életben, szabad akartam lenni. Olyan munkát választottam mindig, ami szabadságot tudott biztosítani. A szabadság fogalma azért megér egy kis tisztázást. Nem saját gondolat, de a magamévá tettem. A szabadság nem azt jelenti, hogy mindent megtehetsz. A szabadság azt jelenti, hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz. Ez nekem iránynak megfelel. Dolgozni, pénzt keresni kell. Fiatal korom óta közel állnak hozzám a művészetek. Kirobbanó tehetségem és/vagy szorgalmam nem volt. Megelégedtem azzal, hogy a termékeim üzletek polcain kerüljenek eladásra. Nemesebb célok mindig piszkáltak, de a pénzkeresés szent feladatával elhessegettem ezeket a célokat. Így én magam nem kerültem komolyabb iskolákba, (szerencsére a nagylányom folytatta, és neki volt elhivatottsága is a szorgalma és a tehetsége mellett) és hagytam magam más pénzszerzési hivatások miatt kiszorítanom a művészeti piacról. Az én döntéseim eredménye volt. Én akartam így. Hogy jó- e, az már más kérdés. A keresett pénz mindig kevés, mindig elfogy. Ami marad, az az üresség. Egy dolog viszont megmaradt. Ez pedig a szabadság. A tőzsde és az írogatás adja meg számomra azt a szabadságot, amit szerettem volna. Írok, ez kielégíti a kreativitásomat. A tőzsde meg talán fedezi a kiadásaimat. Nem kell tartanom a főnökömtől, a hülye ügyfelektől. És még a válságok is az én zsebemre dolgoznak. Mindehhez nem kellett embert ölnöm, vagy örökölnöm milliárdokat. Egyszerűen elhatároztam, hogy tőzsdés leszek. Elvégeztem vagy 20 tanfolyamon. Még most is elmegyek évente legalább kettőre, összeraktam egy kis spórolt pénzt. És hat évem 100 százalékos koncentrációja kellett hozzá. Csak ezzel foglalkoztam. Ezzel keltem, ezzel feküdtem.

Saját tapasztalatomból tudom mondani a következőket. Minden a felelősségvállalással kezdődik. Én vagyok a felelős. Nem a komcsik és nem a szélső jobb. Csak én. Ha elmúltál harminc, akkor az, ami most körülötted van, az a Te terméked. Vagyis mindenért Te vagy a felelős, Te vagy ludas. Ahol most tartunk, egy vagy több korábbi döntésünk következménye. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor tudunk tovább lépni. Ha most nem csinálsz semmit, az is döntés. Ha halogatsz tovább, az is döntés. Érted már, mit akar OSHO mondani?

Az egyetlen dolog, amiről gondoskodnod kell, az egyetlen kötelességed: legyél mindig boldog.

Egy blogon találtam!

( http://www.willtord.hu/pages.php?page=NL&archiveID=558 )

Ezt muszáj megosztanom veletek!

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek.
Te és Anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette.
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.